A kávém szörnyű halála

Hosszú napom volt ma. Reggel suli, aztán egy lengyel, ahol a tanár 20 percet szánt a töltőtoll és a golyóstoll közti különbség kivesézésére. Mindenkit végigkérdezett, hogy az ő országában mivel kezdenek írni a nebulók az általános iskolákban, meg hasonlók. Aztán megpróbáltuk befizetni az internet számlánkat, amit az upc a saját honlapján tárol egy pdf-ben. Nem, nem küldi ki a csekket. Á, sebaj, majd a postán kérünk egy ilyen formanyomtatványt és azt kitöltjük. Hehe, mi kis naívak... Hát persze, hogy nem volt még csak hasonló formanyomtatvány sem! Ja igen, és a posta is zárva volt. Így aztán kislattyogtunk a kampusz elé, azon gondolkodva, hogy akkor most mi is legyen, amikor is a semmiből ott termett a mentorunk. :) (Annyira szeretem az ilyeneket) Elsírtuk neki bánatunkat, amit ő öt perc alatt megoldott. Ugyanis ezt a pdf-et kinyomtatva el lehet vinni a postára, és ez ugyanolyan, mintha kitöltöttünk volna egyet. A lakásunktól pedig nagyjából két percnyi sétára van a posta, úgyhogy holnap reggel első dolgunk lesz.

Aztán elmentem vonatjegyet venni. Húsz percet álltam sorba, vagy talán még egy kicsivel többet is. Élmény volt... De a néni, akitől a jegyet vettem, szerencsére nagyon barátságos volt, és többé-kevésbé tudott is angolul. Lejegyzetelte, hogy melyik napra, hova, hány órai indulással szeretném a jegyet, és utána még vagy háromszor összenézte, hogy biztos jót ad-e. Pirospont Varsónak ;)

Ezek után, és talán az időjárás miatt is, elég fáradtnak éreztem magam, úgyhogy elsétáltunk egy coffeeheaven-be, és vettünk egy tejeskávét. Alig vártam, hogy végre kihűljön egy kicsit, és megihassam. Ekkor már viszont sietnünk kellett, mert mindössze 3 percünk maradt, hogy visszaérjünk az egyetemi kampusz főbejáratához, ahonnan a múzeumlátogatás indult. Úgyhogy felszálltunk egy buszra. [megjegyzés: ~6 buszból egyetlen egy volt, ami nem vitt volna vissza az egyetemre, szerintetek melyik jött először? :) ] Heringparti volt a buszon, én meg vágyakozva néztem a kávémat, de nem mertem a számhoz emelni, mert féltem, hogy kilöttyen azon a pici lyukon. Aztán megérkeztünk. Közvetlenül a buszvezető kabinja mellett álltam, előttem mindenki le akart szállni, de az a nagy hátizsákos, rendkívül türelmetlen ürge, aki az a busz jobb oldalán az első ülésen ült, úgy érezte, hogy neki gyorsabban kell leszállnia, mint nekem, és hirtelen fordult egyet, a kávém pedig a busz padlóján kötött ki.

Tudom, csak egy kávé, de amekkora csalódást abban a pillanatban éreztem...

Tehát így érkeztem meg a Chopin múzeum túra találkozó helyére. Ilyen modern múzeumot azt hiszem még sosem láttam. Nagyon ötletes, és majdnem tökéletesen kivitelezett. Azért csak majdnem, mert az egyik legpoénosabb dolog nem működött.

Szóval a belépőjegyünk egy síbérlethez hasonló rfid kártya volt, és mindent ezzel tudtunk működésbe hozni. Minden érintőképernyő volt, de talán ez a legkevésbé új az egészben. Volt olyan, hogy egy asztalon lévő könyvre fölülről rávetítették a zenelejátszó programot (szintén kézzel lehetett irányítani), és minden darabról információk, képek, eredeti kottarészletek jelentek meg. A kiállított eredeti leveleket, amik ugye lengyelül voltak, a kártya becsippantása után angolul felolvasta. Mindehhez persze elég jó minőségű sennheiser fejhallgatók voltak. Gondolom ez nem nagy meglepetés, de voltak kis kerek boxok is, benne egy székkel, és egy érintőképernyővel, ahol kedvemre hallgathattam Chopin műveket. És a személyes kedvencem: fiókok egymás mellett, bennük kották, a fiókok tetején helyes kis hangszórók, és ahogy kihúztam egy fiókot, a benne lévő kottát kezdte játszani a fiók fölötti egy-két hangszóró, és arra az asztallapra, amelyen a hangszórók álltak, egy a plafonon lévő projektor kedvesen animálva kivetítette a kottát.

Szóval remek múzeum, csak ajánlani tudom, ha netán erre járnátok :)

Érdekesség: az összes varsói múzeum a hét egyik napján ingyenesen látogatható. A rising museum vasárnap volt ingyenes, ez keddenként. Szóval változó, hogy melyik melyik napon, de valamelyiken biztos. Mostantól vadászni fogom az ingyenes napokat :)

Üdvözlet a havas-vizes-latyakos Varsóból!

A képeslap

Épp volt a falamon egy szabad csavar. Csak így, tipli nélkül, ahogy az összes többi is a lakásban :D

Errefelé a hóember már nem menő...

Viszont most már alig van hó. Akármennyire is szeretem a havat (főleg síelni rajta :P ), most már kezdett komolyan elegem lenni belőle. Ezért is nagy az öröm, hogy végre elolvadt. És felfedeztem egy csinos padot és egy kis teret a házunk előtt :D

Leinteni a buszt? Most komolyan?

Említettem már, hogy az egyetem menedzsment kara khm nagyon messze van? Péntekenként 8-ra kell járnunk, és 6:45-kor indulunk. Amúgy csütörtökönként van az igazi partinap. Na mindegy, ezt nem fűzöm tovább :)

Szóval tegnap óra után (délben van vége annak az egy szem órának), állunk az egyetem előtti buszmegállóban, és a busz az orrunk előtt elment. Mi meg csak pislogtunk utána, és nem értettük a szituációt. Aztán mögöttünk az egyik srác, aki szintén benn volt az óránkon, látva, hogy méltatlankodunk tájékoztatott, hogy ilyen külvárosi vidéken le kell ám inteni a buszt. Amúgy nem áll meg. Aha. Vettük észre. Újabb húsz perc....

18 éven aluliaknak szigorúan nem ajánlott!

Ezt most csak azért, mert Csabival sírva röhögtünk, mikor ezt a boltot megláttuk az egyik bevásárlóközpontban.

Várjuk a tavaszt

Igen, igen tudom, rég nem jelentkeztem. Legalábbis itt nem. Mert egyébként akivel lehetett, próbáltam tartani a kapcsolatot. De mivel mindannyian nagyon hiányoltátok, most írok ide is. :)

Az elmúlt pár hét leginkább az egyetemről szólt, próbáltam úgy kialakítani az órarendemet, hogy legyenek is érdekes óráim, biztosan meglegyen az a bizonyos 15 kredit (amit ugye teljesíteni kell, különben visszafizettetik velem az egész ösztöndíjat), viszont maradjon időm egyéb dolgokra is. Azt hiszem, ez többnyire sikerült is. Négy tárgyam van, ebből három szakmába vágó és egy lengyel nyelv.

Á igen, ha már a lengyelnél tartunk :D (most jön a fekete leves)

Bevallom töredelmesen, nem voltam túl lelkes ezt a lengyel tanulást illetően. Az egész nyelv bonyolultnak és kiismerhetetlennek tűnik, mássalhangzókat halmoznak a szavaikban, amiket rettentő nehéz kimondani. Ez persze tényleg így van, de most már mégsem tűnik olyan szörnyűnek, amilyennek az elején hittem. Jelen pillanatban négyszer másfél óra lengyelen vagyunk túl, és én most tartok ott, hogy kezd érdekelni az egész. Talán mert kezdem érteni, kezdem felfedezni az összefüggéseket. Azért azt hozzá kell tennem, hogy mindezt csendes magányomban, illetve kedves google barátom társaságában teszem, mert a tanárunk maga a megtestesült katasztrófa. Szerencsétlen se angolul nem tud, se tanítani. A legelső órán a zöngétlenedésről beszélt nekünk, holott még azt sem tudtuk, mi a kérem és a köszönöm. Jó, igen, felnőttek vagyunk és lehet nekünk nyelvtant magyarázni, de talán nem ennyire az elején... És a másik, ami engem tényleg kiborított, hogy nem képes megjegyezni a neveinket, és mi sem tudjuk egymásét. Engem ez zavar. Ebből a ~16 emberből lehetne egy remek kis csapat, akik együtt dolgoznak, ehelyett tizenhat individuum van a teremben óráról órára. Pedig habár én sose tanultam pedagógiát, mégis gondolkodás nélkül tudnék mondani legalább három csapatépítős névtanulós játékot. Szánalmas... Na mindegy, azért mi elhatároztuk, hogy ha nem az óra keretein belül, akkor azon kívül fogunk csapatot építeni :D

Ebben hál'istennek nagy segítségünkre van a facebook. Igen, alapvetően én is utálom, de most nagyon is jól jön. Itt megtalálunk majdnem mindenkit, tudhatjuk, hogy ki honnan származik, mit tanul, egyszerű kapcsolatba lépni velük, és mellesleg az összes programról is értesülhetünk.

Mint már említettem, van nekünk egy nagyon jó fej mentorunk, aki rendkívül nagy segítségünkre van/volt. Őt az egyetem mentorprogramja révén nyertük, és ugyanez az ESN-nek (Erasmus Student Network) hívott mentorprogram szervez nekünk mindenféle kultúrális és szórakoztató programot, amikre szabadon elmehetünk.

Eddig sajnos a förtelmes időjárás miatt nem sok ilyenre tudtunk elmenni, de ha minden igaz, vasárnap meglátogatjuk a Warsaw Rising Museumot.

Egyébként kezdem megszokni az ittlétet, a közlekedést, azt, hogy zlotyiban vannak az árak, és azt, hogy angolul kell beszélnem :)

Anyutól kaptam ma egy bajai képeslapot, és nagyon örültem neki, úgyhogy ha van fölösleges 235 forintotok, akkor küldjetek nekem Ti is! :) [Cím privátban]

Varsói titkosszolgálat akcióban, első fejezet

Persze nem szeretném elkiabálni, de azt hiszem, ezúttal nem teljesen igaz a mondás, miszerint minden kezdet nehéz. Legalábbis én egy picit komplikáltabb első napra számítottam. De inkább kezdem a legelején. :)

Már nem is emlékszem egészen pontosan, de valamikor nyáron Csabival kitaláltuk, hogy elmennénk világot látni. Erre pedig mi sem alkalmasabb, mint az Erasmus ösztöndíj! Úgyhogy elkezdtünk házalni Dudásné tanárnőnél, aki az Óbudai Egyetem Mobility Center-ének vezetője. Félve mentünk oda, mert az egyetemen az a hír járja, hogy függetlenül attól, hogy mikor szeretne az ember lánya (és fia) külföldre menni ösztöndíjjal, csak és kizárólag áprilisban lehet jelentkezni. De tekintve, hogy vesztenivalónk nem volt, mégis megpróbáltuk. És lám, sikerült. Sokat jártunk a tanárnőhöz, mire minden papírunk meglett, és mire elintéztünk mindent, de a lényeg, hogy minden összejött.

Eredetileg autóval akartunk jönni, de a szibériai hideg miatt, ami az utóbbi pár napban elérte Magyarországot, inkább a vonatot választottuk. Nos, nem mondom, hogy keleti kényelem a fekvőhelyes éjszakai vonatozás, de talán így, fiatalságunk derekán még kibírható. Egy átlagos otthoni vonatfülke méretű a kabin, amiben 3-3 ágy van egymás fölött. Képzelhetitek, annyi hely sem volt, hogy fel tudjak ülni. A csomagoknak pedig végképp nem volt hely, nem is értem, hogy ezt hogy képzelték az okos mérnökök, akik ezt a vonatot tervezték... Márpedig 6 embernek, akik 700 km-t utaznak, nyilván nem egy icipici kézitáskájuk van. De legalább a lepedő új volt, és majdnem végig tudtam aludni az utat. :)

A vonatállomáson találkoztunk Maciek kettővel, aki ezen a héten helyettesíti a hivatalos mentorunkat (szintén Maciek). Helyettes Maciek nagyon kedves volt, elhozta a lakáskulcsainkat, hazakalauzolt minket, és megbeszéltük az esti sörözést :)

Arról pedig, hogy ott mi történt, a következő bejegyzésben fogok írni.

Addig is üdvözlet Nektek a messzi és hideg Varsóból: Timma