Łódź

A helyes kiejtés "vúdzs". Csak azért mondom, mert a minap beszélgettem erről a városról a mentorommal, és természetesen abszolút nem így mondtam, így szegény Maciek-nek beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy miről beszélek. Persze tudhattam volna, mégis csak ötöst kaptam lengyelből....

Na de hogy hogyan is kerültem én ide. Szóval kedves barátnőm, Geneviéve mondta még múlt hétvégén Gdańskban, hogy egy lengyel lánnyal jön majd Łódźba, akinek ott laknak a szülei, és hívott, hogy ha van kedvem csatlakozzak. Egy napos kirándulás, reggel megyünk este jövünk, szuper, nem kell a szállással bíbelődni. Persze így könnyű, hiszen csak alig több mint két óra a buszút. Wrocławba és Gdańskba nem lett volna értelme egy napra menni, hiszen azok több mint 5 óra utazásnyira vannak.

Úgyhogy hétfőn gyorsan én is megvettem a buszjegyem, és szombat hajnalban találkoztunk a buszpályaudvaron.

Łódź a második legnagyobb város Lengyelországban (Varsó után). Nagyjából 770 ezren élnek ott, és gyakorlatilag egy nagy iparváros. Illetve valamikor az volt, manapság egyre kevésbé, de a gyárak és munkások lakta negyedek maradványai, és modernizált változatai még mindig megtalálhatók. 

Ez a kép is a belvárosban, egy ilyen iparnegyedben készült, és ez a stílus vonul végig gyakorlatilag az egész városon. Łódźban nincs olyan óváros, mint Krakkóban, Varsóban, Wrocławban és Gdańskban, csak egy régi piactér, de az közel sem olyan bájos, mit az előbbiek óvárosai. Úgy általánosságban sincs annyi látnivaló, talán ezért sem olyan népszerű turista város. Viszont itt található Európa egyik leghosszabb sétáló utcája, az Ulica Piotrkowska, és a világ legnagyobb graffitije!

Ezen kívül még megnéztünk egy pálmaházat a gyönyörű külső kertjével, teknősökkel teli szökőkútjával együtt, és két impozáns templomot. A múzeumozás ezúttal kimaradt, érdeklődés és idő hiányában.

Búcsúzóul még egy kép egy kedves szoborcsoport társaságában.

Azt hiszem nem bánom, hogy csak egy napos látogatást tettünk Łódźban, mert nekem személy szerint sokkal kevésbé tetszett, mit a többi város, amit eddig Lengyelországban megnéztem. Persze ez abból is adódik, hogy habár méreteit tekintve nagy város, mégsem turista, hanem inkább iparváros a mai napig is.

Kedves lelkes olvasóim!

Először is elnézést, hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem, de most, hogy leadtam a szakdolgozatomat, igyekszem bepótolni a sok elmaradt posztot, és beszámolni mindenről, ami itt történt velem. Már a bőség zavarában azt sem tudom mivel kezdjem. Legyen a múzeumok éjszakája, mint a legfrissebb varsói élményem :)

Május 19-én volt Varsóban Múzeumok Éjszakája. Én csak onnan tudtam róla, hogy előző nap hívott egy barátnőm, de úgy tűnik valahogy erről aki élt és mozgott Varsóban, az tudta. És mindenki részt is vett rajta. Este 7-kor a belváros úgy megtelt emberrel, hogy alig lehetett végigmenni az utcán. Lehet, hogy ezeket a szituációkat csak ügyesen elkerültem Magyarországon, és azért nem vagyok ehhez hozzászokva, de itt egyre több ilyen tömegnyomoros élményem van, és mindig meglepődöm, hogy milyen jó szervezést igényelnek ezek a programok, ha ennyi embert mozgatnak meg vele. Na de a lényeg, hogy a varsói nemzeti múzeumot terveztük megnézni Tajanával, a horvát leányzóval, de nem viccelek, egy fél kilométeres sor biztosan kígyózott a bejárat előtt. Miután konstatáltuk, hogy tényleg oda vár ez a rengeteg ember, úgy döntöttünk, hogy inkább valahol máshol próbálunk szerencsét. Így jutottunk el végül a Centrumban lévő Muzeum Techniki-be, ahol bár a bejárat előtt nem volt sor, bent annál többen voltak. Egy kijelölt csapáson mentünk végig, szigorúan libasorban. Ha egyszer kiléptünk a libasorból, már nem volt hely, ahová visszaléphettünk volna... Így néztük végig hát az egész múzeumot, ami alapvetően különböző technikai eszközök fejlődését mutatja be. Sok érdekességet láttunk, Tajanat legjobban egy Csehszlovák mosógép nyűgözte le, amin horvátul voltak a feliratok. Viszont a legtöbb dologra méltatlankodva csodálkoztunk rá, hogy ugyan hogy kerülnek ezek egy múzeumba, hiszen ezt mi még otthon a mai napig használjuk, illetve milyen modernnek számítottak, amikor kicsik voltunk. (telefon, számítógép, ilyesmik

Ez a kép a Muzeum Techniki-ben készült, de azt hiszem mire sikerült egy éleset csinálni úgy, hogy senki ne sétáljon bele, már elcsúszott az ujjam a kis lengyel zászlótól. Mindig is oda voltam a földgömbökért :)

A múzeumból kilépve elkönyveltük, hogy na, ez is megvolt, akkor most már maradjunk szabadtéren, hátha ott nem akarnak félpercenként fellökni. Utunkat a Łazienki park felé vettük, ahol a Deep Forest adott egy két órás koncertet. (http://www.youtube.com/watch?v=sICf0XtTokk ezt biztosan ismeritek tőlük, többek között természetesen ezt is előadták) Erről a parkról tudni kell, hogy óóóóriási. És tele volt. Ami viszont számomra furcsa volt, hogy mindenki egyenesen állt és nézett előre. Semmi tánc, mozgás, éneklés, ilyesmi.
Tajana kollégiuma nagyjából a park sarkán van, úgyhogy a koncert előtt fölugrottunk egy plédért, és némi nasiért, aztán a parkban kerestünk egy fél plédnyi helyet (nem volt egyszerű), és lehuppantunk piknikezni. Már egy ideje üldögéltünk ott, mikor megjelent egy olasz srác, akit Tajana ismert, és a társaságában három szerb. Először kicsit húztuk a szánkat, na ne már, hogy idejönnek tök ismeretlenül és el akarják venni a kis plédünket, de aztán lássatok csodát, olyan jól szórakoztunk, hogy még a koncert vége után is sokáig beszélgettünk. Tajana azért örült nekik, mert habár mindannyian a saját nyelvüket beszélték, mégis tökéletesen értették egymást, én pedig azért örültem, mert a három szerb közül az egyik magyar is volt. Úgyhogy angolul, horvátul, szerbül és magyarul folyt a beszélgetés, és mindenki nagyon élvezte. :)

Összességében azt kell megállapítanom a varsói múzeumok éjszakájáról, hogy egy jól előkészített és megfelelően promózott esemény volt, az összes múzeum nyitva volt, de azokon kívül is számtalan program és koncert várta azokat, akik épp jó időben voltak jó helyen. Kiadtak egy vaskos programfüzetet is, amelyhez szintén bárhol hozzá lehetett jutni, és amiben a lengyelen kívül angol nyelven is le volt írva minden. A budapestihez képest sokkal nagyobb, ja, és nem utolsó sorban ingyenes volt.

Nemsokára újra jelentkezem, addig is árivedercsi! :)

Copernicus Science Centre

Az ötlet onnan jött, hogy az alul látható képet megláttam egy szintén Varsóban élő magyar lánynál. Megkérdeztem, hogy hol készült a kép, m

ert izgalmasnak tűnt. Így aztán toboroztam néhány embert, és egy szabad szerda délután felkerekedtünk a Copernicus Science Centerbe.

Izgatottan vártam, hogy milyen lesz a kiállítás, de valami olyasmit képzeltem el, mint a Csodák Palotája a Millenárison. Nos, nagyjából olyan is, csak egy kicsit még jobb, még nagyobb, és még több mindent kipróbálni, megtapasztalni.

Ahogy a Csodák Palotája is, ez is elsősorban gyerekeknek készült, de épp ezért, szemléletesen mutatja meg a fizika és egyéb tudományok világát.

Sajnos csak két órával a zárás előtt érzetünk, és bár azt hittem, hogy elég lesz arra, hogy megnézzünk mindent, kevésnek bizonyult. Úgyhogy egyszer még visszatérek! :)

Itteni BKV-ról és más démonokról

Az itteni BKV-t ZTM-nek hívják(zarząd transportu miejskiego). Van busz, villamos, mertó és hév, troli viszont nincs. Az összes busz és villamos a citromsárga és a piros különböző variációiban pompázik, így elég könnyű megismerni őket. Bizonyos városi legendák szerint ugyanis vannak Varsóban egyéb kisebb közlekedési társaságok is, amikre természetesen nem érvényesek a ZTM jegyek. Eddig még nem találkoztam egy ilyen járművel sem, ezért feltételezem, hogy inkább a külvárosban futnak. Visszatérve, a ZTM buszok egytől egyig újak, szépek, modernek (fényújsággal és nagyobb szines kijelzőkkel), kényelmesek. A vezetőkről már sajnos kevesebb pozitív dolog mondható el, nagyjából csak a satuféket és a padlógázt ismerik, ezért nem szeretek állva utazni. Egyszerűen nem tudom megtartani magam karból, amikor beleáll a fékbe...

Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna, hogy létezik olyan európai főváros, ahol kevesebb metróvonal van, mint Budapesten. Nos, Varsóban egy darab vonal van. Igaz, az elég hosszú, 23 megállója van, és 39 perc alatt ér végig. A Visztula bal oldalán található, és hosszában húzódik végig a városon. Minden állomás más és más, van amelyik művészibb, van amelyik egyszerűbb. A kijelző mindig mutatja, hogy hány perc illetve másodperc múlva érkezik a következő, és ez tényleg a valóságot mutatja, nem úgy, mint a budapesti kisföldalatti, ahol a 30 mp - 15 mp - 0 mp a valóságban 10 másodperc. :) A beengedő kapuk hasonlóak mint Londonban, szóval nem az ellenőröknek kell mutogatni az akár rég lejárt bérleteket. (Természetesen nekem otthon is mindig volt érvényes bérletem, de valószínűleg az ellenkezőjét sem vették volna észre soha)

Villamosból több féle is van, combino szerű, retro, és a kettő közötti átmenet :) De ezekre sem panaszkodhatok, többnyire ergonómikusak, azt kivéve, hogy a vészfék vezeték nem sokkal a fölső kapaszkodó fölött húzódik, úgyhogy mindig nagyon oda kell figyelnünk, hogy nehogy azzal együtt kapjuk el a majrévasat. Ez persze csak a régebbi villamosoknál gond, az újabbakkal nincs ilyen probléma. Ami számomra kissé érdekes, hogy a villamosok a megállókban simán beparkolnak egymás mögé, de nagyjából 10 centi távolságra egymástól. Bár talán csak azért furcsa ez nekem, mert combinon szocializálódtam, azok pedig olyan hosszúak, hogy a teljes megállón végigérnek, így nem nagyon lenne esélye ott egy másodiknak.

Ha már az érdekességeknél tartunk :)

Tudtátok, hogy a lengyelek személyi igazolványában azokon az információkon kívül, mint ami a miénkben is van ott van a magasságuk, a szemük színe (és akinek heterochromiája van??), az édesapjuk neve, a lakcímük, és a személyi számuk is? Ha ellopják, kész kulcs az életükhöz. Egy évtizeddel ezelőtt pedig ennél jóval több is benne volt az akkor még kis könyv alakú személyiben. Családi állapot, gyerekek, munkahely. Szóval én azt is értem, hogy a jelenlegi helyzetnek mi az oka, de valahogy nekem sokkal szimpatikusabb a magyar verzió.

A @-ot majomnak hívják. (małpa).

Heyah mobilszolgáltatónál miközben kicsöng a telefon, hirdetést vagyok kénytelen hallgatni. Lengyelül, natürlich. Élmény...

Az olaszokat Włochy-nak hívják, ami a lengyel haj szóból származik. Réges régen a szőke, világos bőrű lengyelekkel ellentétben az olaszoknak már akkor is sok és sötét hajuk volt, így hát elnevezték őket hajas népnek. (a haj lengyelül włosy)

A németek pedig niemiecki, az a nép, amellyel nem lehet kommunikálni. Szegény lengyelek nem értették amit a németek hablatyoltak.

Lengyelországban nem megyék, nem is régiók, hanem vajdaságok vannak.

:)

A kávém szörnyű halála

Hosszú napom volt ma. Reggel suli, aztán egy lengyel, ahol a tanár 20 percet szánt a töltőtoll és a golyóstoll közti különbség kivesézésére. Mindenkit végigkérdezett, hogy az ő országában mivel kezdenek írni a nebulók az általános iskolákban, meg hasonlók. Aztán megpróbáltuk befizetni az internet számlánkat, amit az upc a saját honlapján tárol egy pdf-ben. Nem, nem küldi ki a csekket. Á, sebaj, majd a postán kérünk egy ilyen formanyomtatványt és azt kitöltjük. Hehe, mi kis naívak... Hát persze, hogy nem volt még csak hasonló formanyomtatvány sem! Ja igen, és a posta is zárva volt. Így aztán kislattyogtunk a kampusz elé, azon gondolkodva, hogy akkor most mi is legyen, amikor is a semmiből ott termett a mentorunk. :) (Annyira szeretem az ilyeneket) Elsírtuk neki bánatunkat, amit ő öt perc alatt megoldott. Ugyanis ezt a pdf-et kinyomtatva el lehet vinni a postára, és ez ugyanolyan, mintha kitöltöttünk volna egyet. A lakásunktól pedig nagyjából két percnyi sétára van a posta, úgyhogy holnap reggel első dolgunk lesz.

Aztán elmentem vonatjegyet venni. Húsz percet álltam sorba, vagy talán még egy kicsivel többet is. Élmény volt... De a néni, akitől a jegyet vettem, szerencsére nagyon barátságos volt, és többé-kevésbé tudott is angolul. Lejegyzetelte, hogy melyik napra, hova, hány órai indulással szeretném a jegyet, és utána még vagy háromszor összenézte, hogy biztos jót ad-e. Pirospont Varsónak ;)

Ezek után, és talán az időjárás miatt is, elég fáradtnak éreztem magam, úgyhogy elsétáltunk egy coffeeheaven-be, és vettünk egy tejeskávét. Alig vártam, hogy végre kihűljön egy kicsit, és megihassam. Ekkor már viszont sietnünk kellett, mert mindössze 3 percünk maradt, hogy visszaérjünk az egyetemi kampusz főbejáratához, ahonnan a múzeumlátogatás indult. Úgyhogy felszálltunk egy buszra. [megjegyzés: ~6 buszból egyetlen egy volt, ami nem vitt volna vissza az egyetemre, szerintetek melyik jött először? :) ] Heringparti volt a buszon, én meg vágyakozva néztem a kávémat, de nem mertem a számhoz emelni, mert féltem, hogy kilöttyen azon a pici lyukon. Aztán megérkeztünk. Közvetlenül a buszvezető kabinja mellett álltam, előttem mindenki le akart szállni, de az a nagy hátizsákos, rendkívül türelmetlen ürge, aki az a busz jobb oldalán az első ülésen ült, úgy érezte, hogy neki gyorsabban kell leszállnia, mint nekem, és hirtelen fordult egyet, a kávém pedig a busz padlóján kötött ki.

Tudom, csak egy kávé, de amekkora csalódást abban a pillanatban éreztem...

Tehát így érkeztem meg a Chopin múzeum túra találkozó helyére. Ilyen modern múzeumot azt hiszem még sosem láttam. Nagyon ötletes, és majdnem tökéletesen kivitelezett. Azért csak majdnem, mert az egyik legpoénosabb dolog nem működött.

Szóval a belépőjegyünk egy síbérlethez hasonló rfid kártya volt, és mindent ezzel tudtunk működésbe hozni. Minden érintőképernyő volt, de talán ez a legkevésbé új az egészben. Volt olyan, hogy egy asztalon lévő könyvre fölülről rávetítették a zenelejátszó programot (szintén kézzel lehetett irányítani), és minden darabról információk, képek, eredeti kottarészletek jelentek meg. A kiállított eredeti leveleket, amik ugye lengyelül voltak, a kártya becsippantása után angolul felolvasta. Mindehhez persze elég jó minőségű sennheiser fejhallgatók voltak. Gondolom ez nem nagy meglepetés, de voltak kis kerek boxok is, benne egy székkel, és egy érintőképernyővel, ahol kedvemre hallgathattam Chopin műveket. És a személyes kedvencem: fiókok egymás mellett, bennük kották, a fiókok tetején helyes kis hangszórók, és ahogy kihúztam egy fiókot, a benne lévő kottát kezdte játszani a fiók fölötti egy-két hangszóró, és arra az asztallapra, amelyen a hangszórók álltak, egy a plafonon lévő projektor kedvesen animálva kivetítette a kottát.

Szóval remek múzeum, csak ajánlani tudom, ha netán erre járnátok :)

Érdekesség: az összes varsói múzeum a hét egyik napján ingyenesen látogatható. A rising museum vasárnap volt ingyenes, ez keddenként. Szóval változó, hogy melyik melyik napon, de valamelyiken biztos. Mostantól vadászni fogom az ingyenes napokat :)

Üdvözlet a havas-vizes-latyakos Varsóból!

A képeslap

Épp volt a falamon egy szabad csavar. Csak így, tipli nélkül, ahogy az összes többi is a lakásban :D

Errefelé a hóember már nem menő...

Viszont most már alig van hó. Akármennyire is szeretem a havat (főleg síelni rajta :P ), most már kezdett komolyan elegem lenni belőle. Ezért is nagy az öröm, hogy végre elolvadt. És felfedeztem egy csinos padot és egy kis teret a házunk előtt :D

Leinteni a buszt? Most komolyan?

Említettem már, hogy az egyetem menedzsment kara khm nagyon messze van? Péntekenként 8-ra kell járnunk, és 6:45-kor indulunk. Amúgy csütörtökönként van az igazi partinap. Na mindegy, ezt nem fűzöm tovább :)

Szóval tegnap óra után (délben van vége annak az egy szem órának), állunk az egyetem előtti buszmegállóban, és a busz az orrunk előtt elment. Mi meg csak pislogtunk utána, és nem értettük a szituációt. Aztán mögöttünk az egyik srác, aki szintén benn volt az óránkon, látva, hogy méltatlankodunk tájékoztatott, hogy ilyen külvárosi vidéken le kell ám inteni a buszt. Amúgy nem áll meg. Aha. Vettük észre. Újabb húsz perc....

18 éven aluliaknak szigorúan nem ajánlott!

Ezt most csak azért, mert Csabival sírva röhögtünk, mikor ezt a boltot megláttuk az egyik bevásárlóközpontban.

Várjuk a tavaszt

Igen, igen tudom, rég nem jelentkeztem. Legalábbis itt nem. Mert egyébként akivel lehetett, próbáltam tartani a kapcsolatot. De mivel mindannyian nagyon hiányoltátok, most írok ide is. :)

Az elmúlt pár hét leginkább az egyetemről szólt, próbáltam úgy kialakítani az órarendemet, hogy legyenek is érdekes óráim, biztosan meglegyen az a bizonyos 15 kredit (amit ugye teljesíteni kell, különben visszafizettetik velem az egész ösztöndíjat), viszont maradjon időm egyéb dolgokra is. Azt hiszem, ez többnyire sikerült is. Négy tárgyam van, ebből három szakmába vágó és egy lengyel nyelv.

Á igen, ha már a lengyelnél tartunk :D (most jön a fekete leves)

Bevallom töredelmesen, nem voltam túl lelkes ezt a lengyel tanulást illetően. Az egész nyelv bonyolultnak és kiismerhetetlennek tűnik, mássalhangzókat halmoznak a szavaikban, amiket rettentő nehéz kimondani. Ez persze tényleg így van, de most már mégsem tűnik olyan szörnyűnek, amilyennek az elején hittem. Jelen pillanatban négyszer másfél óra lengyelen vagyunk túl, és én most tartok ott, hogy kezd érdekelni az egész. Talán mert kezdem érteni, kezdem felfedezni az összefüggéseket. Azért azt hozzá kell tennem, hogy mindezt csendes magányomban, illetve kedves google barátom társaságában teszem, mert a tanárunk maga a megtestesült katasztrófa. Szerencsétlen se angolul nem tud, se tanítani. A legelső órán a zöngétlenedésről beszélt nekünk, holott még azt sem tudtuk, mi a kérem és a köszönöm. Jó, igen, felnőttek vagyunk és lehet nekünk nyelvtant magyarázni, de talán nem ennyire az elején... És a másik, ami engem tényleg kiborított, hogy nem képes megjegyezni a neveinket, és mi sem tudjuk egymásét. Engem ez zavar. Ebből a ~16 emberből lehetne egy remek kis csapat, akik együtt dolgoznak, ehelyett tizenhat individuum van a teremben óráról órára. Pedig habár én sose tanultam pedagógiát, mégis gondolkodás nélkül tudnék mondani legalább három csapatépítős névtanulós játékot. Szánalmas... Na mindegy, azért mi elhatároztuk, hogy ha nem az óra keretein belül, akkor azon kívül fogunk csapatot építeni :D

Ebben hál'istennek nagy segítségünkre van a facebook. Igen, alapvetően én is utálom, de most nagyon is jól jön. Itt megtalálunk majdnem mindenkit, tudhatjuk, hogy ki honnan származik, mit tanul, egyszerű kapcsolatba lépni velük, és mellesleg az összes programról is értesülhetünk.

Mint már említettem, van nekünk egy nagyon jó fej mentorunk, aki rendkívül nagy segítségünkre van/volt. Őt az egyetem mentorprogramja révén nyertük, és ugyanez az ESN-nek (Erasmus Student Network) hívott mentorprogram szervez nekünk mindenféle kultúrális és szórakoztató programot, amikre szabadon elmehetünk.

Eddig sajnos a förtelmes időjárás miatt nem sok ilyenre tudtunk elmenni, de ha minden igaz, vasárnap meglátogatjuk a Warsaw Rising Museumot.

Egyébként kezdem megszokni az ittlétet, a közlekedést, azt, hogy zlotyiban vannak az árak, és azt, hogy angolul kell beszélnem :)

Anyutól kaptam ma egy bajai képeslapot, és nagyon örültem neki, úgyhogy ha van fölösleges 235 forintotok, akkor küldjetek nekem Ti is! :) [Cím privátban]

Varsói titkosszolgálat akcióban, első fejezet

Persze nem szeretném elkiabálni, de azt hiszem, ezúttal nem teljesen igaz a mondás, miszerint minden kezdet nehéz. Legalábbis én egy picit komplikáltabb első napra számítottam. De inkább kezdem a legelején. :)

Már nem is emlékszem egészen pontosan, de valamikor nyáron Csabival kitaláltuk, hogy elmennénk világot látni. Erre pedig mi sem alkalmasabb, mint az Erasmus ösztöndíj! Úgyhogy elkezdtünk házalni Dudásné tanárnőnél, aki az Óbudai Egyetem Mobility Center-ének vezetője. Félve mentünk oda, mert az egyetemen az a hír járja, hogy függetlenül attól, hogy mikor szeretne az ember lánya (és fia) külföldre menni ösztöndíjjal, csak és kizárólag áprilisban lehet jelentkezni. De tekintve, hogy vesztenivalónk nem volt, mégis megpróbáltuk. És lám, sikerült. Sokat jártunk a tanárnőhöz, mire minden papírunk meglett, és mire elintéztünk mindent, de a lényeg, hogy minden összejött.

Eredetileg autóval akartunk jönni, de a szibériai hideg miatt, ami az utóbbi pár napban elérte Magyarországot, inkább a vonatot választottuk. Nos, nem mondom, hogy keleti kényelem a fekvőhelyes éjszakai vonatozás, de talán így, fiatalságunk derekán még kibírható. Egy átlagos otthoni vonatfülke méretű a kabin, amiben 3-3 ágy van egymás fölött. Képzelhetitek, annyi hely sem volt, hogy fel tudjak ülni. A csomagoknak pedig végképp nem volt hely, nem is értem, hogy ezt hogy képzelték az okos mérnökök, akik ezt a vonatot tervezték... Márpedig 6 embernek, akik 700 km-t utaznak, nyilván nem egy icipici kézitáskájuk van. De legalább a lepedő új volt, és majdnem végig tudtam aludni az utat. :)

A vonatállomáson találkoztunk Maciek kettővel, aki ezen a héten helyettesíti a hivatalos mentorunkat (szintén Maciek). Helyettes Maciek nagyon kedves volt, elhozta a lakáskulcsainkat, hazakalauzolt minket, és megbeszéltük az esti sörözést :)

Arról pedig, hogy ott mi történt, a következő bejegyzésben fogok írni.

Addig is üdvözlet Nektek a messzi és hideg Varsóból: Timma